A modern élet lényege az, hogy elveszünk – de mi történne, ha elkezdenénk adni is? A kölcsönösség elve alapján ez a közösség harmóniában él a természettel. 

Amikor gyümölcsöt és zöldséget veszel a szupermarketben, vagy hazaviszel egy új bútordarabot, megállsz-e, hogy elgondolkodj azon, honnan származnak ezek a dolgok? Gondolsz-e egy pillanatnyi hálával a bolygóra, aki biztosította neked mindezt? A legtöbbünk számára a válasz alighanem „nem”. 

De a kolumbiai Sierra Nevada de Santa Marta-hegység, a Föld legmagasabban fekvő tengerparti hegyláncának mélyén élő arhuaco népcsoport egy olyan filozófia szerint él, amely szembe megy a modern világ távolságtartásával – ez pedig nem más, mint a kölcsönösség. A természet számukra nem erőforrás, hanem a családjuk. Nem „csak úgy” elvesznek valamit a földből, hanem engedélyt kérnek rá, és visszaadják. Hogy miben hisznek? Ha mi törődünk a természettel, akkor ő is törődni fog velünk. És ebből mindannyian tanulhatunk. 

Mit jelent a kölcsönösség? 

Amikor a nyugati társadalomban a fizetésre gondolunk, általában mindenhez valamilyen árat rendelünk, legyen az pénzben vagy szívességben értendő. Ha például almát akarsz venni, cserébe pénzt adsz érte, vagy ha a barátod meghív vacsorázni, akkor viszonoznod kell. Míg szerintünk a kölcsönösség az, hogy a „ha te megvakarod a hátam, én is megvakarom a tiédet”, az arhauco nép számára ez a fogalom nem tranzakciós jellegű. A viszonzás módjának nem kell közvetlen viszontszívességnek vagy egyenlő anyagi viszonzásnak lennie. Arról van szó, hogy hozzájárulnak az adás és kapás nagyobb körforgásához, amely fenntartja az életet.  

A közösségen belül nem pénzt, hanem árucikkeket csereberélnek, és a közös munkavégzést tartják a legfontosabbnak. Legyen szó ültetésről vagy aratásról, ha egy családnak segítségre van szüksége, az egész közösség összefog, tudván, hogy egy másik alkalommal a szívességet természetes módon fogják viszonozni – nem feltétlenül ugyanazok, de így is érvényesül a kölcsönös támogatás nagyobb körforgása. 

Ha a mamók (vének) közlik, hogy egy szent házat kell építeni, mert a helynek szüksége van rá, akkor minden más korábbi prioritás háttérbe szorul. Mindenki részt vesz a munkában. Azt, amit a Sierra kér, és amire magának a közösségnek is szüksége van, a mamók és a bölcs asszonyok fogalmazzák meg, és mindenki jelentős szerepet játszik a feladat megvalósításában. Amikor pedig kézzelfoghatóvá válik a közös erőfeszítés eredménye, meg lehet fogni, lakni lehet benne, és ki lehet használni, akkor következhet az ünneplés.  

Adj, mielőtt elvennél 

A modern világban sokan közülünk az „előbb elveszek, aztán fizetek” gondolkodásmódot sajátították el. Az arhuacók számára a természettel való mindenfajta kapcsolatfelvétel a hála kifejezésével kezdődik. Mielőtt betakarítanák a termést, építenének valamit, vagy felhasználnának bármilyen erőforrást, előbb visszaadnak valamit – legyen az egy szimbolikus, a szándékaikat kifejező gyapotdarab, vagy másfajta, a tiszteletüket kifejező gesztus. Ez a gyakorlat biztosítja, hogy a természetre ne csupán erőforrásként, hanem élőlényként tekintsenek, akivel kölcsönös gondoskodáson és tiszteleten alapuló kapcsolatot alakítanak ki. 

Kéz a kézben a természettel, nem pedig kezet emelve rá 

Az arhuacók számára a természet nem egy rajtuk kívül álló dolog, hanem a saját lényük kiterjesztése. A folyókban áramló vízre az ereinkben folyó vérként, a fák kérgére a bőrünkként, a sziklákra pedig a csontjainkként tekintenek. A természet károsításával saját maguknak ártanak, ezért ugyanolyan körültekintéssel és odafigyeléssel bánnak vele, ahogyan a saját testükkel tennék. Ha esik az eső, nem ellenkeznek vagy panaszkodnak miatta – az élet részének tekintik. Ez a gondolkodásmód rugalmasságra, alkalmazkodóképességre és a minket körülvevő világgal kialakított mélyebb kapcsolatra tanít. 

A tudatosság újjáépítése 

Az arhuacók életvitele komoly tanítás a mai világnak: megmutatja, hogy legyünk jobban tudatában a tetteinknek és a minket körülvevő világnak. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy valahányszor megeszel vagy megvásárolsz valamit, felajánlasz valamit érte a természetnek (bár szép lenne). Kezdheted kicsiben – utánanézhetsz, honnan származik az étel, hálát adhatsz érte, mielőtt elfogyasztod, és – ez a legfontosabb – ügyelsz arra, hogy milyen hatást gyakorolsz a környezetedre. Gondolkodj el a (pozitív és negatív) tetteid láncolatán, és azon, hogy mindez miként hagy nyomot a természeten.  

Add tovább 

Ha kialakítottad magadban ez a tudatos szemléletet, akkor eltűnődhetsz azon, hogyan tudod másnak továbbadni. Amikor bókolsz egy idegennek, gondolj arra, hogy ez milyen pozitív hatással lehet a napjára. Amikor elültetsz egy magot a kertben, gondolj arra, hogy néhány év múlva tápanyagforrás lehet belőle. Azáltal, hogy az elvétel helyett az adásra fókuszálunk, újra összekapcsolódhatunk a világgal, amelyben élünk: a sziklákkal, a fákkal, a növényekkel, a rajtuk termő gyümölcsökkel, a vizekkel, az állatokkal és más emberekkel, mindezt egyszerre megnyugtató, mélyen kielégítő módon, elismerve azt, hogy mindannyian itt, ezen a világon élünk, mindannyian táplálkozunk, szomjazunk, és szükségünk van esőre, napsütésre. Mindannyiunknak szüksége van táplálásra, és mindig táplálunk valamit, legyen az pozitív vagy negatív. 

Az arhuacók gondolkodásmódja és tettei voltaképpen arra emlékeztetnek bennünket, hogy a természet nem csupán a környezetünk, hanem része annak, akik vagyunk. Ha tisztelettel bánunk vele, rugalmasságra és értelmesebben élt életre lelhetünk általa.